„Grotowski egyedülálló! Miért?” – kezdi Peter Brook a Towards a Poor Theatre előszavát. Ha röviden akarunk válaszoni erre: Mert Sztanyiszlavszkij és Brecht mellett a 20. századi színház egyik legnagyobb reformere volt.

A középiskolát éppen befejező Grotowski három továbbtanulási irány között ingadozott: a színészi pálya, a pszichológia és a szanszkrit tanulmányok érdekelték. Mikor azonban (talán a véletlennek köszönhetően?) színészetet kezdett tanulni, a másik két terület többé-kevésbé továbbra is megjelent abban, amit csinált:

A színházban „a meg-nem-tevésről lemondó” embert kereste, a színházon túl az „élet-maszkjait levető” embert. Önálló programjaiban nemkülönben: A Források Színházában a mindannyiunkban tovább élő „közös emberi őst”, az Objektív Dráma programban „az emberi egész-séget”, az ember totalitását és harmóniáját. Végül, a Rituális Művészetek kutatása során pedig az emberi „Én – Én” viszonylatot.

A színházi alkotók és teoretikusok számára talán legfontosabbak a színházi kutatásai, amelyek eredményeként kialakult a szegény színház elméleti és gyakorlati „rendszere”, amely egyrészt meghaladta a hagyományos, drámai alapú színjátszást, ám ugyanakkor alternatívát jelentett a mai, posztmodern, performatív színjátéki elméletekkel és eseményekkel szemben is.

Életművének egésze a színpadi alakot magára öltő Színésztől induló, hatalmas pályaív, amelynek végén ott áll a Cselekvőnek és a Figyelőnek, keleti filozófiákból ismerhető, kettős Én-je. Ez az oka, hogy munkásságának ismerete nem csak színházi emberek számára lehet fontos.