Találkozásaim Grotowski munkásságával még az 1970-es évek közepén kezdődtek. Akkoriban még létezett a Laboratórium – Intézet, mostanában pedig a Grotowski Intézet a kapocs.
Levelek Wroclawból
Amikor megismerkedtünk, Solténszky Tibi Kohler Katiéknál lakott albérletben. Kati volt az, aki Paál Isti kérésére lefordította a Towards a Poor Theatre-t a Szegedi Egyetemi Színpad számára. Kölcsönkaptam tőle a saját példányát… Majd jöttek a személyes tapasztalatok is: 1977 augusztusában még élőben láthattam az Apocalypsis cum Figurist!… A STU Workshopon 1978-ban Krakkóban Włodimierz Staniewskitől, aztán a Laboratórium–Intézetben 1979-80-ban Wroclawban Zbigniew Cynkutistól tanulhattam. Lassanként kezdtem ráérezni, milyen rugóra járnak ott a dolgok. Cynkutis hosszabb távú munkára is meghívott, de Jaruzelski tábornok ebbe már beleszólt…
Aztán sokáig csend volt: Paál Isti és Ruszt dolgoztak, és a saját munkáikban hasznosították ebbéli tudásukat. Nekem erre Székesfehérvárott nemigen volt módom. Végül jött a hír, hogy a Laboratórium társulata feloszlatta magát. Pár évre rá meg az, hogy Cynkutis is meghalt. Szomorú voltam, és vártam. Vártam, hogy valaki – nálam avatottabb – majdcsak belevág. Aztán a rendszerváltozás után: Na, majd most!… De nem.
Csak amikor újra a színházelmélettel kezdtem foglalkozni, akkor tudatosult bennem, hogy mekkora lyuk is ez az ismerethiány a magyar színházi életben. Teoretikában és gyakorlatban egyaránt. Óvatosan elővettem tehát a húszéves jegyzeteimet, amelyek javát még Wrocławban írtam… Akkoriban pedig engem már Grotowski munkásságának egy egészen más dimenziója érdekelt, mégis nagyon hálás vagyok Kékesi Kun Árpádnak, hogy a doktori iskolában „visszaterelt” az alapokhoz. És akkor újra elmentem Wrocławba.
Mindezek után talán érthető, hogy miért gondolom: nem én találtam a témát, hanem a téma talált meg engem.
Amint a fentebbi képek is mutatják a témához való kötődésem még valóban személyes wrocławi kapcsolatokat jelentett számomra mind a Cynkutis-szal való műhelymunkákban (1979-80-ban), mind pedig a doktori disszertációhoz való anyaggyűjtés idején (2010-11-ben).
Aztán ez a személyes kapcsolat egy intellektuális kötődéssé alakult át, s a téma további kutatásának itthoni szakaszaiban ez vált jellemzővé. A kötődés azonban továbbra is erős maradt: mint az látható is az eddigi két tanulmánykötetemből, a Darius Kosińskivel való beszélgetéseim eszenciája mindkét kötet tartalmát erősen meghatározta, s valószínűleg így lesz ez a készülőben lévő harmadik tanulmánnyal is (noha ő már elhagyta a Grotowski Intézetet, amelynek művészeti igazgatója volt akkoriban, és tudtommal Varsóban a Lengyel Színházi Intézet igazgatója lett). De így volt ez Mirosław Kocurral is, aki a színjáték újjászületéséről is előadást tartott és A szakralitás színháza és a színház szakralitása című, második tanulmánykötetemhez bocsátotta rendelkezésemre a könyve kéziratát.
Így vagy úgy azonban Wrocław mindenképpen a témával kapcsolatos tevékenységem „szellemi fővárosa” lett.
Az itthoni kutatásaim valójában a Wrocławból való, 1980 őszi hazatérésem után elkezdődtek. Akkoriban még a dunaújvárosi PONT Színpad vezetője voltam, így módomban állt, hogy az engem erősen foglalkoztató kérdésre gyakorlati választ is kereshessek. Az érdekelt ugyanis, hogy vajon a szegény színházban megtapasztalt sajátos és nagyon erős nézőhatás elérhető-e akkor is, ha a színjáték a „hagyományos” módon, az improvizációs próba- és előadási metodika nélkül és persze a színészek hihetetlen technikai képességei híján készül el? Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy ez akár meg is valósulhat, ha egy előre megírt dráma dramaturgiai rendszerét a szegény színház dramaturgiai világává alakítom át. Azaz magam is egy sajátos szcenáriót hozok létre az eredeti darab nyomán, s azt visszük színre immár „hagyományos” módon, az itthon megszokott színjátéki eszköztárral (próba- és előadási metodikával). Röviden: így született meg 1985 áprilisában a Sancho Pansa királysága című produkció Lengyel Menyhért azonos című vígjátéka nyomán, s előadásaival visszaigazolta az előzetes várakozásokat. (A kísérlet részleteire és folyamatára ezúttal nem térek ki, arról majd egy más formában beszélek bővebben.)
A továbbiakban már nem volt módom ilyen jellegű (színpadi) kísérleteket folytatni, ezért az elméleti kérdések felé fordultam. Persze a gyakorlatra ebben az esetben is szükségem volt, így különböző írásaimban különböző dramaturgiai rendszereket próbáltam ki, míg végül előállt a főkérdés: ha a dramaturgia „követő” tudomány (ti. hogy már megszületett drámai művekből vonja le a törvényszerűségeit), akkor lehetséges-e egy olyan dráma megírása, amely már megírásának folyamatában is – ha úgy tetszik „előre” – figyelembe veszi egy korábbi dramaturgiai rendszer sarkalatos jellemzőit? Ezt a kérdést is a gyakorlatban lehetett megválaszolni.
Így született meg A Lovasok című egyfelvonásos, amely 2012-ben megnyerte a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház drámapályázatát, amivel bizonyította, hogy lehetséges ilyen módon – ha úgy tetszik: ilyen kötöttségekkel – drámát írni!
A darab színházi bemutatója 2013 őszén, a Tomcsa Sándor Színházban pedig még ezen a tapasztalaton is túlmutató tanulságokkal szolgált számomra. (Mindezeket szintén nem itt, hanem egy más formában fogom majd közölni.)
Ezután persze szinte automatikusan merül fel a következő kérdés: ha lehetséges dramaturgiai szabályokhoz előzetesen igazodva drámát írni, akkor (elvileg) lehetséges így olyan drámát is írni, amely már megírása során igazodik a szegény színház dramaturgiai rendszeréhez. Tényleg? Nos ez megint egy olyan kérdés volt, amelyre csak a gyakorlat adhatja meg a választ. Elkezdtem hát dolgozni egy ilyen egyfelvonásos megírásán, amihez azóta már elegendő vázlattal is rendelkezem. Talán hamarosan napvilágot is lát a többi, már emlegetett művel és a létrehozásuk folyamatával és tapasztalataiknak a közreadásával együtt.
Ha ez megtörténik egységes ívvé formálódik az az egyébként is tudatosan végzett gyakorlati kísérleti folyamat, amely a szcenáriótól elvezet egy, a szegény színház dramaturgiáját követő dráma megírásához. Ez pedig összességében jelentős konzekvenciákkal szolgálhat a mai színjátéki gyakorlatra, a színjáték autonómiájára, vagy a mai drámaírói gyakorlatokra nézvést. Amint látható tehát a wrocławi kötődések semmit sem lazultak és továbbra is éppoly erősek, mint kezdettől fogva voltak. A változás tényleg csak annyi, hogy személyes kapcsolatok sorából szellemi-intellektuális kötődésekké nemesedtek.