A Laboratórium című könyv megjelenése kapcsán Adorján Viktor, a szerző interjút adott az MR1 Kossuth Rádió „Belépő” című kulturális műsorának. Az alábbiakban az interjú leiratát közöljük. A szerzővel Benkő Andrea beszélgetett, elsőként a Grotowski színházát körülvevő társadalmi, politikai helyzetről.

AV: Akkor Lengyelország is a Varsói Szerződés és a KGST tagja volt, tehát a szocialista blokkhoz tartozott. Ideológiai, filozófiai tekintetben, művészeti vonatkozásban Lengyelország sokkal szabadabb ország volt, mint Magyarország.

Talán a vallásosság is erőteljesebb volt, bár akkor abból vesztett ő is…

AV: A lengyelek híres katolicizmusát nem tudta megtörni ez a marxi-lenini ideológia. Illetve, még azt is megkockáztatom – mert voltak ilyen beszélgetéseim odakint annak idején -, hogy ők bizonyos vonatkozásban Jézus tanításait összeegyeztethetőnek tartották, sőt szinte azonosnak tartották ennek az ideológiának bizonyos szegmenseivel. Ezért volt az, hogy a lengyel egyház, a katolikus egyház megőrizhette az iskoláit, a kolostorait, míg ez egyetlen más KGST-országban vagy Varsói Szerződés országában nem történhetett meg. Ilyen értelemben egy kicsit szabadabb teret nyitott az életről való gondolkodásnak. Ugyanakkor megvolt a társadalomban, tehát a potenciális nézőben az a vallásos ismeretanyag, például a bibliai történetek ismerete, ami nagyon erősen beépül az ő (Grotowski) színházi jelképrendszerükbe.

Kicsit a teátrumba akarta vinni Grotowski a vallásos életnek egy olyan aspektusát, ami alapvető emberi szükséglet: a szembesülés önmagunkkal, a bűnbánat, a feloldozás…

AV: Nagyon fontos megjegyezni, hogy nem feltétlenül keresztény vagy vallásos színházat csinált. A témáit illetően végképp nem. Ami az ő korszakában született színházi előadásokat – főleg már a vége felé – jellemezte, az az, hogy az embernek az önmagával való szembesülésére ad lehetőséget. Így válik nem csupán művészeti produkcióvá, hanem egy emberek között lehetséges szertartássá.

Az egyik érdekessége az ő színházának, hogy a színész szerepét emeli ki. Ez hogyan mutatkozott meg egy előadásban?

AV: A művészeti oldala a dolognak egyrészt a szegény színház felé vezető út, program. Ez a szó gyakorlatilag azt jelöli, hogy lehetőleg a színházat, az előadást az ember, a színész hozza létre, és mindenféle lehetséges színházi hatást a színészből vezessen le: a zenei bejátszást a színész hangjából (vagy) a lábdobogásának a ritmusából. Az ő nézetei szerint a színésznek nem felkészülnie kell valamire, nem eljátszania kell valamit, hanem a szerep segítségével tulajdonképpen önmagáról tesz vallomást. Nem önmaga egészéről, ez nagyon fontos. Mit tennék én, ha a szerep helyzetébe kerülnék? Vajon hogy viselkednék? Itt olyan titkok is felszínre kerülhetnek, amit a színész még önmaga előtt is adott esetben akár rejteget. Szükség van arra, hogy ezek a tartalmak olyan gyorsasággal kerüljenek a felszínre, hogy azt a színész agyának ne legyen módja, lehetősége legátolni. Ne mondhassa, hogy na jó, eddig elmentünk, de ezt már nem mutatjuk meg magunkból, hogy ilyenek is tudunk lenni. Az ehhez vezető út tulajdonképpen az improvizáció. Grotowski azt a kifejezést is használja erre, hogy színészi gyón.

Egy másik jellegzetessége az ő színházának a néző és a színész viszonya, illetve a játéktér, ahogy kialakítják. A könyvében is szerepelnek fotók és rajzok is arról, hogy hogyan helyezi el a nézőket, hogy körülöttük folyjon a játék vagy pedig mint egy kakasülőről lenéznek, és ott van lent a színjáték.

AV: Az egész folyamat ezzel indult el. Az első előadásuk még egy teljesen szokványos, doboz-színpadi térben játszódott. Fokozatosan alakult ki, hogy a tér felbontódott, a nézők különböző relációkba kerültek a színészekkel. Mindenképpen közelebb, nem csak térben, hanem pszichikailag is.

Mennyire volt sikeres? Mennyire tudott eljutni a nézőkhöz ezzel a fajta kezdeményezéssel?

AV: Erről konkrétumokat már csak a színházi korszak végéről tudok, mert akkor volt módom beszélgetni ottani szállásadóimmal, barátaimmal. Ezek az előadások ugyanúgy megosztották a közönséget Lengyelországban, mint a művészvilágot. Volt, aki a lábát be nem tette volna, és azt mondta, hogy ugyan, hagyjatok már engem békén. Volt pedig, aki nagyon rajongott ezért, és adott esetben ugyanazt az előadást több alkalommal is megnézte. Én azt gondolom, hogy kinek, milyen szükségletei vannak, a szerint menjen sörözőbe vagy templomba. Kellett, hogy egy ilyen színház legyen, és kellene az is, hogy ma is legyen. Nem azért, hogy az ember nap, mint nap oda járjon, hanem azért, hogy ha erre igénye van valakinek, akkor az megtehesse.

Egyébként Grotowskinak ezzel semmi problémája nem volt?

AV: Nem. Egyszer Amerikában feltettek neki egy hasonló kérdést. Hogy ő a kevesek színházát csinálja. Azt mondta, hogy igen, mert a különböző játéktér-konstrukciókból eredően a nézőszám, amit be tudnak fogadni egy-egy előadásra, már az önmagában borzasztó erősen korlátozott. Azt is elmondta ebben az interjúban, hogy elithez tartozónak tart bárkit, akinek erre a fajta színházra igénye van. Az már egy mélyebb emberi gondolkodást, egy tudatosabb életet és életvitelt jelez. Elmondta, hogy esztergályosok ugyanúgy járnak az ő színházába, mint fogorvosok vagy filozófusok, amikor erre igénye van.

Ön a könyvében azt mondja, és tulajdonképpen ez is motiválta, hogy nagyon sok téveszme van Grotowski színházával kapcsolatban. Mire gondol pontosan? Most ugye a jellemzői közül csak néhányat soroltunk fel, nyilván nem tudunk mindent elmondani.

AV: Én nagyon sokszor hallottam azt, hogy ő valójában kolostorban él és a színésztársai is vele együtt ugyanabban a kolostorban élnek egyházi regulák szerint és így csinálnak színházat. Ami óriási ostobaság volt. A másik, ami inkább bizonyos szakmai körökben terjedt el, hogy nekik olyan speciális gyakorlataik vannak, amelyek csodákat tesznek.

A tréning gyakorlataira gondol, a mozgás…

AV: Igen, igen. Mozgás, hang és egyéb gyakorlatok. Ez is egy ostobaság. Én dolgoztam velük, csináltam ezeket a gyakorlatokat és teljesen más a lényege. Sok sületlenség terjengett akkoriban is.

És most?

AV: A ’70-es évek végén kezdett nálunk divattá válni a performance művészet. Ma ott tartunk, hogy ez már egy komoly tényező a színház világában. Hat-hét évvel ezelőtt meg is jelent magyarul is egy német színházi teoretikus-történész hölgynek, Erika Fischer-Lichtének a „Performativitás esztétikája” című könyve. Fischer-Lichte Grotowskit is ebbe a nagy performativitási kör egyik irányába tartozónak gondolja. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy az, hogy ma nálunk, és máshol is nagy térhódító helyzetben van a performativitás, az annak köszönhető, hogy megérett az igény arra, hogy ezt a hagyományos, átélő, átlényegülő, Sztanyiszlavszkij-színjátszást meghaladják a színházak. Grotowski ugyanúgy meghaladta ezt a fajta színművészetet, de szögesen ellentétes irányba, mint ahogy azt Fischer-Lichte gondolja. Én ilyen értelemben inkább szembenállást érzek a kétféle művészeti irányzat között, mintsem beletartozást.

A beszélgetés felvétele a Médiaklikk.hu-n hallgatható meg.