Színházi alkotóként elsősorban a rendezésekről kell szólni, noha gyakorta előfordult, hogy rendezéseim játékterét és/vagy jelmezterveit is magam készítettem.
Sancho Panza királysága
Így dolgoztam Dunaújvárosban és Székesfehérvárott, a kamaraterem művészeti vezetőjeként is a munkám része volt ez. Amit erről a legfontosabbnak gondolok: sohasem végeztem „iparosmunkát.” Legalábbis ezt hiszem: sohasem dolgoztam rutinból.
Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy máig legfontosabb (bár nem feltétlenül a legsikeresebb) színpadi munkámnak a Lengyel Menyhért vígjátéka nyomán, mindössze nyolc szereplővel rendezett Sancho Pansa királyságát (1985) tartom. Még Dunaújvárosban készült, a PONT-tal. Akkoriban az érdekelt bennünket, hogy vajon a szegény színház sajátos dramaturgiája működik-e hagyományos színészi megoldásokkal, az improvizációs metodika nélkül? Úgy tűnik, működött: nem vígjátékot játszottunk…
A Vörösmarty Színház kamaratermében fontosnak tartottam, hogy gyermekdarab folyamatosan legyen műsoron. Ennélfogva bőséggel születtek: Horgas Béla: Álomjáték (ősbemutató, 1987), Adorján Viktor: Manóbosszantó (ősbemutató, 1988), Adorján Viktor: Fecskeváró (ősbemutató, 1989), Adorján Viktor: Szabagácsok (ősbemutató, 1990), Szőnyi-Kováts: A makrancos királylány (1992), Adorján-Vincze: A Csodaszarvas (ősbemutató, 1996), Gágyor Péter: A nap árnyéka (átdolgozás 1998), Andersen: A császár új ruhája (2000), Lázár Ervin: Bikfi-bukfi, bukferenc (2001), Csukás István: Ágacska (átdolgozás 2002). És Sepsiszentgyörgyön: Csibi-Adorján: Dorombszó (2008).
A dunaújvárosihoz hasonló kísérletezésre viszont már nemigen volt lehetőségem. A sikeres gyermekdarabok mellett hagyományos felnőtt produkciókat készítettem: Moliere: Amphitryon (1989), Czakó Gábor: Disznójáték (1991), Fowles: A lepkegyűjtő (1994), Kocsis István: Magellán (1995), Alegria: Kötélen a Niagara felett (1996).
