A magyar Grotowski

Gajdó Tamás színháztörténész, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa recenziót készített Adorján Viktor “A Laboratórium” című könyvéről. 

Gajdó Tamás a Laboratórium című könyv bemutatóján

Gajdó Tamás a Laboratórium című könyv bemutatóján

Az 1970-es évek végén Magyarországon is szerettek Jerzy Grotowskira hivatkozni a színházi alkotók, a színházért rajongók, de valójában senki sem tudta pontosan, hogy mi a Grotowski-módszer lényege, mi jelent a „szegény színház” kifejezés, s miben újította meg a színjátszást a lengyel rendező. A magyar színházművészet mérvadó köreiben ugyanis eldöntötték, hogy nem érdemes Grotowskival foglalkozni. Az azonban nem teljesen világos, hogy később, amikor már lehetett volna róla beszélni – miért nem érdekelt senkit tevékenysége.

Most viszont Adorján Viktor majd’ minden adósságot törleszt: kutatásait A Laboratórium. Az opolei–wroclawi színházi Laboratórium tevékenysége és utóélete 1959-től napjainkig című kötetében adja közre.

Ha jól számolom, akkor négy önálló kötetet sűrít munkájába.

Először is megírja Grotowski autonóm színházi kutatásainak történetét: mind a hét előadás nagyszerű elemzésével, a „szegény színház” rendszerének értő bemutatásával. Aztán reflektál arra a kérdésre, ahogyan a kortárs színháztudomány, elsősorban Erika Fischer-Lichte Grotowski tevékenységét értelmezi, s rámutat annak tarthatatlanságára. Ezt követően a „színház utáni kor” parateátrális kutatásairól közöl részletes beszámolót és elemzést. A Folytatások és örökségek című fejezetben pedig a Laboratórium társulat feloszlatása és az intézményes keretek megszűnése utáni periódus legfontosabb tendenciáiról, elsősorban Grotowski személyes kutatásairól szól. A könyv utolsó lapjain a Grotowski Intézet napjainkban folyó tevékenységét tárgyalja.

S akkor még nem beszéltünk a Függelékről, a száz oldalas kronológiáról, mely az összeállítás szerves része. Olyan eseményekről számol be itt, melyek a főszöveg kereteit szétfeszítették volna, ám fontosak annak értelmezéséhez.

Adorján Viktor a könyv bevezetőjében megemlíti, hogy milyen személyes kapcsolatok fűzik a kutatáshoz. Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a szerzőről áhítattal súgták a háta mögött: „Ő az, aki járt Wroclawban – Grotowskinál”.

Szerencsére nem ezzel az ájulattal fogott munkájához, viszont azt tudta, ha most nem foglalkozik a különleges színházi / kulturális kísérlet történetének valamennyi szeletével, akkor senki sem fogja pótolni mulasztását. „Ma már csak egy arc a múltból, egy színháztörténeti név – és semmi több. Ismétlem, általában, s főként az idősebb generáció tagjai számára, akik még hallottak róla, egyáltalán…” – jegyzi meg rezignáltan.

Azoknak azonban, akik vállalkoznak a könyv elolvasására – mondhatnám nyugodtan – feldolgozására, nem pusztán név lesz a lengyel rendezőé. Adorján Viktor ugyanis képes volt a legnehezebbre; a sok-sok száraz, elméleti szöveg dacára megelevenedik az izgalmas, egyedülálló színházi folyamat. Azt hiszem elsősorban azért, mert

a szerző rájött arra, hogy úgy tudja ezt a színháztörténet sötét kútjába hullt témát a legérdekesebben előadni, ha nemcsak tudását, logikusan felépített érvelését osztja meg az érdeklődőkkel, s nem csak a végső következtetéseit szedi pontokba, hanem ha a forrásokat is közreadja.

Nem bennfentesen akar írni Grotowski színházáról, ellenkezőleg: közérthetően magyaráz el mindent, ha kell példákat, analógiákat talál; ha úgy érzi, nem áll meg érvelése, újabb idézetet állít csatasorba.

Adorján Viktor elfogultsága azért tetten érhető: de ez a részrehajlás a tanítvány gesztusa: ebből az attitűdből fakad kutatómunkájának szenvedélye, s ezért nem közöl az ellenvéleményekből, az ellenzők elutasító szavaiból többet. S amilyen szerényen kezdi, éppen olyan szerényen teszi ki a pontot a végére: „Arra törekedtem csupán, hogy pótoljak egy hiányt a magyarországi színháztörténetben és színházelméletben; hogy legyen magyar Grotowski-recepció; ha mégoly vázlatosan is, de legyen egy kiindulópontja a további kutatásoknak; s ami talán még fontosabb: hogy legyen indoka is azoknak. Hogy ne menjünk el továbbra is amellett a munkásság mellett, amely az euroatlanti kultúrkör huszadik századi színházművészetének egyik legnagyobb színházi megújulását hozta. Hogy a divat diktálta érdeklődés, majd a kényszerű negligálás és a töredékinformációk gyér csordogálásának évei után újra ráirányítsam a figyelmet erre a kivételes színházi jelenségre. A történetírás, a teoretika és a gyakorlat figyelmét egyaránt, egységesen, ha ez lehetséges.”